3. Rész | a felvonulás

Sziasztok! Hipergyorsasággal írtam egy új rész! Remélem tetszik, a kritikáknak örülök, minden téren! Csak annyit szeretnék még mondani:
Boldog Karácsonyt, és sose hagyjon el benneteket a remény! ☺🎁🎄



Oké. Most elrohant és megcsinálja a ruhámat, de nekem mégis mit kellene tennem? Itt kell maradnom? Vagy vissza kellene mennem a lakosztályba? Elveszettnek érzem magam. Csak ülök a kis szoba közepén, a hideg, fém, asztalon. Olyan èrzésem támad, mint amikor egy gyerek először megy iskolába. Szorongok, de olyan szinten hogy már fizikai fájdalmaim vannak tőle. Szépen lassan hátra dőlök, míg a fejem nem éri a fém asztalt. Elkényelmesedem ès lehunyom a szemem. Pontosabban összeszorítom, próbálok aludni egy kicsit.
-A tenger mélyén
Egyedül úszol... - dúdolom - A semmiből
Egy cápa jő...
-Szép dal! - csapódik ki az ajtó. Ijedtemben felugrok. -Én is ismerem. Kicsit bugyuta.
-Mit vagy kit keresel Percy? -vonom fel a szemöldököm, a puszta jelenlététől is rosszul vagyok, hogy lehet valaki ennyire nagyképű mint ő, hogy nem lehet félni egy viadal előtt, hogy képes megtagadni az érzéseit?
-Csak gondoltam beszélgethetnénk. - jön közelebb, és így, látom, hogy kipirosodottak a szemei, vagy nem tud aludni, vagy sírt. Percy sírt! Nem olyan rendíthetetlen ahogyan állítják.
-Miről? - nézek rá fájdalmasan. Egyszerűen fáj komunikálni. Minden szó után, mintha kalapáccsal vernének fejbe -Arról, hogy hogyan ölsz meg? - felkapja a fejét és megrázza.
-Nem! Arról, hogy mit mondunk a hivatásosaknak, hogy bevegyenek minket  is. - néz a piros szemeivel az enyéimbe. Émejegni kezdek. Nem. Nem fogok beállni a hivatásosak bandájába. Férgek. Mi örömük van abban hogy önként jelentkeznek arra, hogy vagy megnyerik a viadalt, vagy nem. Mi örömük van abban hogy ölnek? Mi? Könyörgök... Mi?
-Ki mondta hogy hivatásos akarok lenni?- Fordulok el idegesen.
-De muszály lesz, elvárják tőlünk! - Fogja meg a vállam és gyengéden maga felé fordít. -Érted?
Nem válaszolok, muszály szövetségre lépnem velük, nincs beleszólásom. Ingerülten az ajtó felé lököm. Megérti a célzást, kimegy. Belerúgok az asztalba. Nem hiszem el hogy mibe kényszerítenek. Lerogyok a földre és elbóbiskolok.
Az ikrek vinnyogására eszmélek fel.
-Tisztára összekócoltad a hajad! - rángat fel Kurie a földről. Meglepően erős.
-Jaaj, kész van a ruhád, már csak a hajad kell megcsinálni! - mondja, a túl lelkes Bartie.
-Meg a sminked! - toppant Kurie.
Kikapcsolom az agyam. Kizárom az értelmetlen fecsegésüket.
Vajon milyenek a kiválasztottak? Könnyen túl tudom őket élni vagy mar az első másodpercekben megölnek? Nemtudom, de perceken belül megtudom. Rettenetesen izgulok. Főként azért mert  most találkozom elsőnek azokkal, akikkel az elkövetkezendő napjaim elfogom tölteni. Biztos, hogy nagyképűek, nem félnek ölni, ès eszméletlen edzettek. Biztosan halálosak. Remeg a gyomrom, a szívem zakatol, rettegek. Könnyek fojtogatnak. Nem szabad sírnom. Nem. Egyrészről, mert a hivatásosak meglátják hogy félek. Másrészről Kurie megöl, mielőtt az arénába kerülnék. A sminkem gyönyörű, a szempilláim tövéből húzódik, egy egyre világosodó, sötétkék, vastag vonal, ami kegyetlenné varázsolja a nagyon kedves tekintetem. A szempilláim csak úgy ragyognak, épp úgy mint az ajkaim. A hajam iszonyú szorosan, nagyon apró fonatokba van fonva, a homlokomtól a hajam végéig. Eszméletlen. Mintha nem is én lennék. Érdekes, a kiválasztottakat nem szokták ennyire...hogy is mondjam, dögössé varázsolni.
-Tökéletes vagy! Már is hívjuk Calet! - cincogják, majd kilibbennek az ajtón. Nem tudom levenni a szemem a tükörről. Ez tényleg én vagyok? Soha életemben nem volt rajtam smink. Az arcom is kissé csúnyácska. Nem képzeltem soha, hogy valaha ilyen elképesztően fogok kinézni.
Csak akkor tudom elfordítani a tekintetem, mikor Cale belép. Ő is hangoztatja, milyen csodás munkát végeztek Kuriek, majd lehúzza a ruhámat rejtő zsák zipzárját. Eláll a lélegzetem.
-Ez az én ruhám??? - Kerekedik ki a szemem.
-Igen! - Bólint a stylistom, mire közelebb lépek a ruhámhoz. Egy ezüst, tértfelettig érő ruha, mely sűrűre szőtt hálóból készült és kék selyemmel van díszítve, olyan, mintha egy gyönyörű, ezüst kagylót ölelne körbe a kék, tiszta víz.
-Bújj bele! - utasít. Nem kell kétszer mondtania, már veszem is. A selyem valami istenien puha, viszont nem a legmelegebb. 
-Cipőd viszont nem lesz, úgygondoltuk, ha mezítláb vagy, akkor jobban érzékeltethetjük, hogy a negyedik körzetből jöttél. - mosolyog barátságosan, melegséget sugározva, majd folytatja: -Viszont, van itt pár kiegészítő. - vesz elő egy dobozt és elkezdi rámaggatni a különféle ékszereket. Kapok 3 díszt a lábra, egy sima kötelet, egy ezüst kagylókkal telifűzött zsinórt és egy fekete bőrszíjjat. A kezem is teli lett aggatva minden félével, és persze a nyakam sem maradt ki. 5 különféle, egyszerű nyaklánc van a nyakamba, és minél több dolgot tesz rám Cale, annál jobban nézek ki.
-Ó, ezt majd elfelejtettem! - nyúl a zsebébe, majd kihúzza a kabalám. -Ez a szetted ékkője! Nagyon csinos ez a kis nyaklánc. Talán egy fiútól kaptad? - kérdezi. Megrázom a fejem.
Még soha élezemben nem volt barátom, sőt, még szerelmem sem. Igazából, azt sem tudom az milyen érzés. Igaz barátaim sem voltak, nem még, hogy pasim.
-Magam csináltam. - motyogom, mire Cale arcáról lehervad a mosoly és elkezd kifele, a csarnokba tolni.
Ahogy kilépek az ajtón egy óriási, magas mennyezetű terembe  csöppenek, ahol 12 szekér, és az eléjük fogott lovak már várják a gyerekeket. A csarnok nincs teljesen megcsinálva, a falak csak le vannak betonozva, nincs rajtuk burkolat. Ilyet még a Kapitóliumban nem láttam. Ezek mindent kicicomáznak...vagyis majdnem mindent. Amit nem vesznek a kamerák, azt már nem.
-Azta, nagyon vagány lettél! Rád sem ismerek!- szólít meg Percy. A kettes fiúval szemben van. Összeugrik a gyomrom. A fiú magas és a ruhája nem sokat takargatja a rettentő nagy izmait. Mély levegő,nyugi Mags, add a lazát, ezen múlik az életed.
Mondom magamnak, majd odamegyek hozzájuk.
-Köszi, te sem nézel ki rosszul. - nézek a körzettársamra. Az aratás óta beszéltem vele először, de már úgy beszélünk emágymással, mint akik már összeszoktak. Igaz, hallottam már róla, mert kb. minden lány és fiú róla beszél, de soha nem beszéltem vele személyesen. Fura. Hasonló ruhába van, mint én. Egy tóga szerű, ezüst kötélből varrt, ruha ível át a vállán, és leér a térdéig. A fején ezüst babér, amit nem tudok hova tenni. Köze nincs a körzetünkhöz.
-Egyébként, Mags vagyok! - fordulok ezúttal a kettes fiú elé. Azta. Ez magasabb mint, ahogy először gondoltam. Én sem vagyok alacsony, az évfolyamban én voltam a legmagasabb lány, de ez, ez 2 fejjel magasabb nálam.
-Mason. - vakkantja, majd visszafordul Percyhez. Nagyon kedves, mondhatom.
Amíg nem figyel, végignézek rajta alaposabban. A haja fekete, mint az ében. A szemei zöldek, szinte már szikráznak. Az arcberendezése nem is olyan rossz, egész jóképű. Mint már az előbb is figyeltem, ruhája teljesen csupaszon hagyja a kezeit, mutagatva ezzel az izmait. Ebből a fiúból sugárzik az önteltség. Elkapom a tekintetem és a többi hivatásost keresem a szememmel.
Az első és második lány megtaláltam. Ott állnak egy ló mellett. Az első alacsony, de a tekintete őrült, szinte látszik a vágy az öldöklésért. Végigfut a hideg a gerincemen. Az arcom grimaszba torzul. Hogyan lehet ezt várni?
Választ tudom, hogy nem fogok kapni, ezért inkább tovább nézem a lányokat. Az egyes ruhája egy miniruha, nyakrésszel és minden egyes miliméterét különféle színű és fajtájú drágakövek ékesítik. A cipőjének magas a sarka, de még így is legalább egy fejjel alacsonyabb nálam. A kettes már annál inkább, veszélyesebb. Körübelül egy magasak vagyunk, de látszik hogy sokkal erősebb nálam. Neki egy bronz színű, valamiféle harcos jelmeze van. Talán valami ókori római, vagy görög harcos ruha van rajta, ahogy a körzettársán is. Úgy döntök odamegyek hozzájuk.
-Sziasztok! - magabiztos vagyok. Egyenlőre. -Mags vagyok, a negyedikből.
-Szia, én Sunshine vagyok. De szólíts nyugodtan Shinenak. - mosolyog keserűen az egyes. Nem örül nekem. Látom rajta.
-Én Ally vagyok. - nyújtja a kezét a kettes. Ezt nem szabad elrontanom. Hallottam, hogy ezzel mérik fel az emberek a tekintélyed. Erősen megszorítom a kezét. Elismerően bólint. Fellélegzek.
-Na, és miben vagy a legjobb, Mags. - kérdi Shine. Úgy ejti ki a nevem, mintha valami gyilkos neve lenne. Az az igazság, hogy néhány nap múlva, tényleg az lesz. Egy gyilkos neve. Óriási pofon. Szörnyen fáj, embert kell ölnöm, ha haza akarok menni. Embert a francokat...gyerekeket. Az arcom megvonaglik, de csak egy pillanatra. 
-Nagyon jól tudok úszni, a szigonnyal is profi vagyok és remekül halászok. - Hadarom el. De ez így nem igaz. Úszni tényleg jól tudok, de a szigonyt körübelül annyira tudom profin használni, mint cápa szépen mosolyogni.
-Akkor, ha nincs víz az arénában, nem sok hasznodat vesszük. - grimaszol Ally.
-De! Majd meglássátok! - védem meg magam. Ilyen könnyen nem adom ám a böröm.
-Legyen úgy! - vonja fel a szemöldökét Shine. Van egy olyan érzésem, hogy ezek nem szeretnek engem. Nagyon nem.
 -Na mindegy, láttátok már a tizenketteseket? - int közelebb magához minket Ally. -Tiszta gázak, le merem fogadni, hogy egy kést nem bírnak felemelni!
Röhögnek. A gyomromba görcs áll be. Nem normálisak. Hogy lehet ezen nevetni? Inkább szomorú. Szerintem még életükben nem ezték teli magukat.
-Ja, főleg az a szénbányász ruha! - kuncog Shine. -Meg tudjátok mi a csaj neve? Hope. Szerintem már tuti kiveszett belőlük a remény!
Kacarásznak tovább. Hope. Gyönyörű név. Keresem a szememmel a tizenketteseket, de nem találom őket. Hope. Hogy nézhet ki ez a Hope? Nagyon furdal a kíváncsiság. Annyira, hogy az már fáj.
Folytatjuk a beszélgetést, de csak ilyen semleges dolgokról beszélgetünk, hogy például, kinek mi tetszett a legjobban eddig, mikor a stylistjaink magukhoz hívnak.
-Na, szóval, itt az a lényeg, hogy sok-sok támogatót szerezzetek. Legyetek barátságosak, ugyanakkor mutassátok meg, hogy készen álltok a játékra! - mondja nekünk Cale, míg a mögötte álló lány, Percy Stylistja, folyamatosan ír a jegyzetébe. Egy percre sem pillant fel. Feszülten nézi a jegyzeteket. A piros színű haja loknikba omlik vállára, és gyönyörű fehér, ujjatlan ruhája megmutatja a kezein lévő, fekete tetoválásokat. Neki nincsenek műkörmei. Lerágott, természetes körmei vannak, és teljesen magukra hívják a figyelmet. Csúnyán éktelenked a túlcicomázott lányon, de szemmel láthatóan, őt ez nem érdekli.
Cale felsegít minket a szekérre.
-Ja, és még valami, karoljatok egymásba, mutassátok meg, hogy szövetségesek vagytok és nem fogtok egymásra támadni. Ez vonzza a támogatókat! - tanácsolja a mentorunk, aki időközben megérkezett. Mondjuk ez érthető. Hivatásosok vagyunk, nem szabad félnünk semmitől, főleg nem a saját körzettársunktól. Bólintunk és közelebb lépünk egymáshoz. Percy belém karol. Egyből beindul a védekezési mehanizmus az agyban. Sikít az idegen érintés következménye képp. Nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy ne tépjem ki a kezem a karjából.
Elindulunk, majd hanyatt esek a kocsi hirtelen indulásától. Percy felhorkant. Belerúgok, érezze csak a törődést. Ezt egy haragos tekintettel díjjazza.
Végignézek az előttem guruló kiválasztottakon. A hármasokon kívül, mind veszélyes, de a szövetségeseim. Nem szabadna tőlük félnem, de mégis rettegek. Nem kedvelnek, tudom. Valahogy muszály megkedveltetnem magam velük, de egyenlőre támogatókat kell szereznem. Kihúzom magam és magabiztosan mosolygok. Közelebb húzódok Percyhez, integetek és csókakat dobálok az őrjöngő közönségnek. Előre pillantok és megpillantom az elnököt. Snow elnök, jobbján a fia, Coloradius Snow. Coloradius tőlem 5 évvel fiatalabb, csak 14 éves, de már látszik rajta a Kapitólium keze nyoma.
Az idősebbik Snow szigorúan néz végig rajtunk, kiválasztottakon.
Mikor az tizenkettesek szekere is begurul a köröndre Snow belekezd a beszédébe. A sötétség napjairól beszél, majd a viadalról, aztán megemlíti, hogy az idei "mezőny" igen ígéretes és izgalmas lesz, majd elköszön.
Mi kivonulunk, vissza a csarnokba.
-Csodálatosan festetek, és sok támogatóra tettetek szert! - ujjong Monic
-Igen, valóban elbűvölőek voltatok. Menjünk fel. - dícsér és utasít Cleo.
A lifthez vezet minket, mikor belépünk benyomja a 4-es gombot és felrepülünk a lakosztályunkba. Iszonyatosan éhes vagyok, de szeretnék kubújni ebből a kényelmetlen ruhából. Olyan mintha papírba csomagoltak volna.
Beszaladok a szobámba, elámulok. A helység óriási. Az ajtó mellett egy székrény található, benne rengeteg ruhával. A felett egy tükör.
Az ágy akkora, mint az otthoni ágyaik összetolva. A fal ezüst színű, míg a szőnyeg - ami iszonyatosan puha - tengerkék. A szobában van egy óriási akvárium, szebbnél szebb halakkal. Elérzékenyülök. A halak, a tengerkék a szőnyeg. Ezek ki akarnak csinálni idegileg. A térdem megremeg. A rárohogy a szőnyegre és kiszökik belőlem a zokogás. Az aratás előtt sose sírtam. Most 16 évnyi sírás tör ki belőlem.
Csak sírok, sírok és sírok. Nem tudom abbahagyni. Már fulladozok, annyira nem kapok levegőt a könnyeimtől. Elkezdem simogatni a puha szőnyeget. Beválik. Egyre kevesebb könny hullik a szemeimből. Egyre mélyebbeket tudok légezni. A szívemre elviselhetetlenségig rátelepedett a szomorúság. Újra könnyek szöknek a szemembe, de gyorsan kipislogom őket. Összeszedem magam. Lassan felállok, de még így is elsötétül a világ pár másodpercre. Az összes folyadékot kisírtam a szervezetemből. Az akvárium melleti ajtóhoz veszem az irányt. Az a fürdőszoba. Belépek. Körülnézek. Ugyanúgy néz ki mint a vonat fürdője. Csak a falak nem feketén csillognak, hanem kéken.
Belenézek a tükörbe. A sminkem teljesen összemaszatoltam. Úgy nézek ki mint aki belefeküdt egy nagy kupac koromba. A szemfestékem nagy része a homlokomon, és az arcomon lehet fellelni. A rúzsom az államon és az orromon. Gyorsan bevizezem a kezem és próbálom lemosni, de csak rontok a helyzeten, ezért gyorsan lerángatom magamról a ruhám és bevergődök a zuhany alá. Rátenyerelek a vezérlőre. Valami levendula illatú tusfürdő, és a langyosnál kicsit hidegebb víz lep meg. A sminkem pillanatok alatt eltávolítja. A hajam úgyhagyom ahogy Kurie megcsinálta. Nem szeretek vele bajlódni. Otthon is mindig fel kontyolva hordtam. Megszárítkozok, kerítek valami ruhát és kikúszok a konyhába. Nincs ott senki. Hál' istennek. Pirítóst eszek és teát iszok. Otthon csak nagyon ritkán engedhettük meg magunknak a teát. Drága dolognak számít, de annál inkább szeretem.
Mikor végzek az evéssel visszacsattogok a szobámba és arra sem veszem a fáradtságot, hogy felvegyek valami pizsama félét és befeküdjek az ágyba. Nem. Ahogy vagyok összeesek a földön. Lecsukom a szemem és azonnal egy álomba csöppenek. Egy borzalmas rémálomba...